Naptár
Diavetítő

http://www.diszlexia.info/karate.htm

 

Karatéval a diszlexia ellen

Stefanovics József edzésén jártunk.
Nem versenyzőket nevel, hanem problémás gyerekeknek segít Stefanovics József az egyik budapesti magániskolában. A gyerekek azért járnak karate-edzésre, hogy mozgásukat koordinálni tudják, olvasási és írási nehézségeiket ki tudják köszörülni. Heti két kemény edzés megteszi a hatását. Az itt nem is kérdés, hogy valaki tehetséges-e vagy sem. A budomagazin.hu végignézett egy foglalkozást.

Heti két alkalommal tart edzést Stefanovics József hiperaktív, diszlexiás vagy diszgráfiás gyerekeknek egy budapesti magániskolában. A budomagazin.hu meglátogatta a két danos karatés egyik foglalkozását.

Az iskola tornatermében nyolc 9 és 15 év közötti fiú edz. A munkát három-négy hete kezdték, így a felszerelésük is hiányos. Egy amerikai kisfiú kivételével mindannyian mackóban vagy tornafelszerelésben mozognak, karate ruhája csak a tengerentúli srácnak van.

Az edzés első része leginkább egy iskolai tornaórára hasonlít; a gyerekek körbefutják a tornatermet, az edző tapsára megfordulnak és ellenkező irányba szaladnak. Hamarosan két másodpercenként hallatszik a taps, így több a forgás, mint a futás. Pókjárás, rákjárás következik.

Riporterünknek ekkor az jut az eszébe, hogy már a futástól kidőlt volna, de a gyerekek jól bírják.

Az amerikai kisfiú nem tud magyarul, de utánozza a többieket, így nem marad le. Ha valami mégsem lenne egyértelmű, Stefanovics angolul adja az instrukciókat neki. Minden instrukciót, hozzászólást a gyerekek hangos "össz" felkiáltása kísér, ami nagyjából annyit jelent: értettem.

Még nem mindannyian szokták meg, hogy az edző szinte minden szavára így kell reagálni. Némi nevelő célzattal Stefanovics kitalálja, hogy aki nem mondja, hogy "össz", az öt guggolást végez. Az ukáz eléri célját, zeng a terem a gyerekektől, ha kell, ha nem.

Egy kilenc éves aprócska kisfiú szólal meg: elfelejtette az ukázt. Nem bukott le, magától árulta el, és szó nélkül nekiáll a guggolásnak. Stefanovics megdicséri becsületességéért.

Első látásra nem mindenkin látszik a hiperaktivitás, vagy bármilyen probléma. Egy nagyobb fiú láthatóan nem tud mit kezdeni testrészeivel, úgy lobognak a kezei, mint a zászló. Az amerikai gyerek nem bír magával: futás közben felugrál a bordásfalra, nem tud megmaradni a helyén.

Az edző elmondja nekünk: a gyerekek fegyelmet, összpontosítást, önuralmat tanulnak. Egyszerűen megszokják a koncentrációt. A magyar gyerekeknek könnyebb a helyzete, mert az órarend szerinti tanórákon is nagyobb a fegyelem, mint az Egyesült Államokban.

- A diszlexiás és a diszgráfiás gyerekeken úgy tud segíteni a karate, hogy a mozgás révén kifejlődnek azok az idegközpontok, amelyek csecsemőkorban nem tudtak kialakulni valamelyik fejlődési szakasz kimaradása miatt - magyarázza Stefanovics.

A módszer bevált; korábban diszgráfiás gyerekek öt hónap alatt megtanultak olvashatóan, egyenes sorokkal írni. Teljesen szétesett mozgásuk megváltozott. A karate korábban órarendi tárgy volt az iskolában, ám amikor néhány szülő jelezte, hogy nem akarja gyerekét küzdősportra járatni, kivették a kötelező programból. Azóta az edzések fakultatívak.

Az erőnléti edzés után a foglalkozás már a karatéról szól. Stefanovics alapvető mozdulatokat tanít a gyerekeknek; ez már nem futás vagy guggolás. Itt már sokkal jobban láthatóak a problémák, több kisfiú egyszerűen képtelen ellentétes karral ellenkező irányú mozgást végezni. Nem tudják követni az edzői utasításokat, így hamarosan összezavarodik a mozgásuk.

A fizikai edzés mellett Stefanovics elméleti oktatást is tart; a japán kifejezések jelentését magyarázza a gyerekeknek, ezen kívül folyamatosan számol japánul. A nagyobb fiúk már ismerik a számokat és néhány utasítást is.

Az edzés felénél rövid játék következik, török fogócska. A srácok élvezik, de mire igazán belejönnének, a Stefanovics folytatja az edzést. Mindenkire figyel, akinek valami nem megy, ahhoz odamegy és elmagyarázza, megmutatja neki, hogyan kell csinálni. Ha a tanítvány eltalálja a gyakorlatot, az edző megdicséri.

Ilyen körülmények között nem lehet látni, kiből lehet jó karatés és kiből nem, de nem is ez a lényeg. Itt ugyanis nem versenyzőket nevelnek, a cél nem az, hogy a gyerek minél jobb karatés legyen, hanem az, hogy a mozgás révén a tornatermen kívül is kiegyensúlyozottabb legyen.

Az edzés végén ismét tornagyakorlatok jönnek, a budomagazin.hu riportere ekkor már mozdulni sem bírna, ha a gyerekekkel kellett volna edzenie. Nem is kell, öltönyben feszítve meghúzódunk a sarokban. Nem jó érzés; a gyerekek még nem voltak az edzés felénél, amikor mi már zsámolyt kerestünk, amire le lehet ülni.

Négy ütemű fekvőtámaszok következnek, az amerikai kisfiúnak nem megy, de Stefanovics utasításait követően belejön. Először tizet, majd nyolcat, hatot, négyet, kettőt. Az edző megkérdi: most mennyi jön?

- Egy, nulla, mínusz kettő - hangzanak a válaszok.

- Négy - gondoljuk magunkban, bizonyára visszafelé haladunk.

- Tíz - adja ki az utasítást Stefanovics - kezdjük előröl. A látványtól is fáradunk, de láthatóan a gyerekek is. Nem csoda; hatvan percen keresztül egy pillanatra sem volt megállás. Amikor a gyerekek már csak ugrálnak, az edző azt mondja: a többit a gyengéknek nem kell.

A nyolc gyerek közül hárman maradnak a földön. Van köztük, akin látszik, hogy megváltás számára a könnyítés. Aztán még egy engedmény: a maradékot már csak az csinálja meg, aki bírja. Hárman maradnak talpon.

Rövid levezetés, vége az edzésnek. Na, ezek a gyerekek ma estére már nem lesznek túlmozgásosak - gondolja a riporter, de nem így van; ez az edzés nem csupán arról szól, hogy fárasszuk ki a gyereket, hogy otthon már megmozdulni se legyen ereje.

Problémájuk van, amit a szülő, az edző és természetesen a gyermek közösen kénytelen megoldani. A karate pedig segít benne.